ELSŐ FEJEZET

melyből megtudjuk, hogyan lett mégis rossz kisfiú Simon Templarból, s hogyan járt szerencsétlenül Stanislaus

1.

Az egész oly ellenállhatatlanul és váratlanul kezdődött, mint valami lavina. Vagy mint az a gonoszul pontos kis robbanás, amely áttöri a gátat s egész vidéket borít el vízzel. Az Angyal ma is esküszik rá: mindent elkövetett, hogy elkerülje – összeszedte minden lelkierejét s férfiasan harcolt a kísértés ellen. De minden hiábavaló volt.

A hídon, alig tíz lépéssel odébb, négy férfi verekedett; az Angyal megállt és rájuk bámult. Jobbkeze Monty Hayward, balja Patricia Holm karját fogta – így sétáltak éppen, amikor a verekedés elképesztő kezdete megtorpantotta őket. Némán figyelte a dolgot. S e hallgatás alatt történt (ha ugyan az Angyalnak hinni lehet), hogy hiába viaskodott lelkével.

A változás oly hirtelen történt a nyugodt tájon, hogy igazán megdöbbentő volt. Alig egy másodperccel előbb az az ártatlan külsejű ember volt az egyetlen emberi lény távol s közel, aki most a verekedés középpontjába került. A Herzog Ottó Strasse kihalt békéje csak a Rennweg meg a Hofgarten nyugalmas csöndjében találta párját; s az ártatlan külsejű emberke békésen haladt át a híd jobb oldalán, ártalmatlan kis aktatáskájával kezében. S aztán egyszerre, minden figyelmeztetés vagy előzetes bejelentés nélkül, három ember ugrott ki az árnyékból s nekirohant a kis embernek. Komolyan, elszántan, némán szorították a híd karfájának s nemes igyekezettel kezdték kiverni belőle a lelket.

Az Angyal kissé változtatott egyensúlyi helyzetén s halkan fütyörészni kezdett. Monty Hayward kihúzta karját barátjának könnyű szorítása alól és a két férfi tekintete találkozott.

– Nem tudom – szólt Monty tapogatózva hogy eltűrhetjük-e ezt?

És Simon Templar bólintott.

– Bennem is hasonló kétség ébredezik – mormolta.

Megindult. Fönt a hídon zűrzavaros férficsoport előre-hátra imbolygott. Néha-néha ütés puffant, fojtott fájdalomkiáltás hallatszott… Az Angyal hirtelen észrevette, hogy Patrícia Holm megfogja a karját.

– Kisfiú – mondta a lány –, hát nem megígérted, hogy jó leszel?

Az Angyal megtorpant és hátrafordult. Elmerengve mosolygott Patríciára. Fülében mennyei muzsika volt a verekedés tompa zaja. Már késő volt…

– Hogyne, drágám – felelt bizonytalanul. – Persze, hogy jó leszek. Csak szeretném megnézni a dolgot. Nehogy túlságosan durva legyen a verekedés… Talán – talán a lelkükre beszélhetek.

Ez csak nem bűn? Gondolataiban nyoma sem volt a rossz szándéknak. Szelíd, de határozott tiltakozás – ez itt a teendő! A nemesebb ösztönökre fog hivatkozni…

Óvatosan és körülményesen közeledett a csatatérhez, mint valami természettudós, aki újfajta skorpióval köt ismeretséget. Monty Hayward úgy látszik teljesen eltűnt a gomolyag közepén, amelyet megérkezése újabb és még hevesebb rohamra ösztökélt. A gyilkos zűrzavarban jóformán lehetetlen volt az egyes embereket megkülönböztetni; de Simon próbaképpen benyúlt a kavargó csoportba. Vastag nyakat tapintott s kirántott egy embert. Egyetlen, lelket rázó pillanaton át egymásra bámultak a homályos fényben; s az Angyal sajnálattal állapította meg, hogy ennél rondább és visszataszítóbb arcot sehol sem látott Münchentől délre. S ezért – minthogy ezeket a tulajdonságokat teljes és tökéletes indoknak találta – kísérletképpen, elgondolkozva orronvágta az illetőt.

Alighanem e perctől kezdve tekinthetjük minden jó szándékát füstbementnek.

A lélekbúvárok, akik előtt nincs titok, azt mondják, hogy bizonyos ingerek oly ősi és kiirthatatlan visszahatásokkal járnak, amelyek szinte gépiesek – mint egy felháborodott japán pincsi vakkantása, ha a farkára hágnak. Trombita harsog és a régi csataló fülét hegyezi. Gramofonlemez forog s egy hetvenéves öregúr régmúlt holdfényről és szerelemről álmodozik. Dugó pukkan s a szomjas ember nyála kicsordul. Ilyen az élet.

S ez történt most az Angyallal is.

Végre is hosszú ideje semmiféle izgalmas dolgot nem művelt. Majdnem huszonnégy napja. Tudatalatti énje megérett néhány csábító inger simogatására. És most, amikor ellenálló képessége csaknem a null-fokig süllyedt, érezte, amikor ökle találkozott egy orral.

Ez az érzés roppant kellemes volt. Lelke legmélyét kavarta fel. S agyában meggyőződés derengett: semmire sem vágyódik annyira, mint ennek az érzésnek megismétlődésére. S minthogy az orr elérhető távolságban lebegett előtte, ismét rácsapott.

Nem tévedett. Tudatalatti énjének igaza volt. Gyomrában kellemes meleg sugárzott szét, villanyos áramként bizsergett tagjaiban s kétségei végképp szétfoszlottak. Egy csúnya ember orrát öklözi s élvezi a dolgot. Az élet ennél nem is nyújthat többet.

A csúnya ember hátravágódott a hídon. Aztán cséplő karral tápászkodott fel és az Angyal vidám bordaütéssel fogadta. Amikor az áldozat tátogva tántorodott meg, Simon állon vágta és elfordult az ernyedt testtől.

Végigsimított kabátján és körülnézett újabb teendők után.

A társaság kezdett elemeire bomlani. Néhány lépéssel odébb Monty Hayward szórakozott a második útonállóval; mellette a harmadik gazember térdelt az ártatlan kis ember mellén, balkezével torkát szorongatta, jobbjával zsebében kutatott.

Érthető, hogy a harmadik csirkefogót alaposan meglepte, a most következő események sora. Aligha fogta fel tisztán, hogy nyolc másodperc alatt mi történt vele. Két izmos kéz fonódott álla alá s magas, szikár alak hajolt föléje csaknem gyöngéden.

Aztán olyan rántással lendült a levegőbe, amely majdnem kificamította gerincét. Szédelegve gurult pár lépést, majd feltérdelt és hátsó nadrágzsebe felé nyúlt. Az Angyal felnevetett. Még csak ez hiányzott – az Angyal csak erre várt, csak ezt remélte, a romba dőlt erény minden várakozásával. Ez a mozdulat végső tökélyt adott ennek az angyali éjszakának.

– Drága szívem! – szólt az Angyal s mint a párduc, ugrott.

A bandita félig felkelt már, amikor az Angyal eltalálta s kezét már félig kihúzta zsebéből. Az ökölcsapás oly erővel vágta hátra fejét, hogy csigolyái megrendültek s vakon vágódott neki a híd korlátjának.

Simon ráugrott. A briganti válla mögött megpillantotta a folyó sötét vizét, amely simán suhan és habosan tört meg a híd széles oszlopain – mert az Inn csöppet sem méltóságos és lassú folyó, úgy rohan le az Alpesekből, mint valami ifjú szökőár – és az Angyal ajkán széles vigyorgás lett a könnyű mosolyból. Balkarja szeretettel fogta át az útonálló lábát. Végre is… miért ne?

– Szombat este illik megfürdeni, pajtás – szólt az Angyal.

Balkeze lenyomta a férfi arcát, jobbkarja fölfelé lendült.

A korlát az áldozat hátát feszítette, könnyű munka volt. A bandita könnyed lendülettel suhant át a korlát fölött s kissé nyikkanva tűnt el…

Az Angyal egy-két másodpercen át boldogan nézett a kis buborékokra, amelyek a jeges ár felszínét megtörték. A kocka el van vetve. Utolsó reményéről is lemondhat az üdvözülést illetően. Úgy érezte, mintha nagy teher gördült volna le szívéről. A régi idők visszatértek. A harc és a vigalom önként visszatért, bár nem kereste, mert ez az ő sorsa és része – kis, bajbajutott emberek megmentése és a gonoszok fejbeverése. Mindez így helyes. Szép és komoly gondolat volt ez az olyan ember számára, aki már három hete jól viselte magát.

Boldog mosollyal fordult meg. Vajon elmulasztott-e valamilyen más alkalmat, amelynek segítségével koporsóba fektetheti erényét? De egyelőre béke volt a világon. A rendkívül ronda arcú ember még mindig nem volt olyan állapotban, hogy a vitát folytathatta volna. Az ártatlan külsejű kis ember szédelegve ült a járda szélén és fejét fogta. A harmadik gazember fején Monty Hayward ült és zúzott ujjpereceit nyalogatta. Nyugodt töprengéssel nézett az Angyalra.

– Tudod – mondta – azt hiszem, ennek a fickónak sem ártana egy kis hideg fürdő.

Az Angyal hirtelen felnevetett.

– No, gyerünk! – mondta.

Lehajolt és megragadta az ember bokáját. Monty az áldozat vállát fogta. A bandita kifelé és fölfelé lendült az űrbe, mint valami kilőtt agyaggalamb…

Ismét megfordultak. A kocsiút közepén az utolsó mohikán feltápászkodott; s keze, akárcsak elődjéé, zsebébe nyúlt… Simon harmadszor nézett Montyra és Monty az Angyalra. Viselkedésük józan és bíráló volt; de egyikük sem talált a másik szemében olyan véleményt, hogy a jó munkát hagyják befejezetlenül… Az Angyal bólintott s nekirohantak céljuknak. A bandita a korláthoz vágódott. Vad kalimpálás, csobbanás, csend…

Simon Templar leporolta kabátját.

– No – jegyezte meg rövid szünet után –, így vagy úgy, de úgy látszik, sikerült megszabadulnunk az ellenzéktől. Most nézzük meg kis védencünket.

Odament a küzdelem okozójához és felemelte. A híd egyik lámpájának tiszta fényében sovány, barnás-arcot látott. Két tompa barna szem szédülten pislogott rá. Simon kíváncsian tanulmányozta a kis embert. Úgy látszott, hogy ezért kár volt annyit fáradozni. De az Angyal bízott a jószerencsében.

– Hová igyekezett, jó ember? – kérdezte barátságosan.

– Ich verstehe nicht – csóválta fejét az emberke.

– Wohin wollten Sie gehen? – ismételte németül az Angyal.

Nagy meglepetésére a kis ember ajka keskeny vonallá szorult s szemét mogorva köd takarta el. Majdnem vadul mondta.

– Ich will gar nichts sagen.

Simon összehúzta szemöldökét.

Valahol új, éles hang suhant át az éjszaka csöndjén s észrevette, hogy Monty és Patrícia kissé nyugtalanul állnak mellette, de ezzel nem törődött. Agya úgy fogta fel mindezt, mintha ködben állna. Nem volt ideje gondolkozni.

Valami lüktetett, áradt benne – megérzés, ösztön, Isten tudja, mi. A kis ember szájának konok merevsége indította meg, hangjának rekedtes keménysége hirtelen élesebbé tette ezt a meggyőződést. Ostoba, lehetetlen, fantasztikus dolog – de csaknem ujjongó megadással tudta, hogy… igaz.

Valahol hiba van. A dolgok eddigi sima egyszerűsége csak téveszme, látszat. Tízéves gyerek is észrevehette volna; de a csalás oly természetes volt, hogy leleplezése jóformán fejbevágta. Pedig minden oly tisztességesnek, köznapinak látszott. Egy kis, ártatlan külsejű ember hazasiet, heti bérével táskájában. Három szőrös bandita rárohan s verni kezdi. Mint holmi derék polgár, az ember közbelép. Orron vágja a csirkefogókat s megmenti az áldozatot. Majd odamegy az áldozathoz. Arra készül, hogy megvigasztalja, bekötözze sebeit, mire ő? Hősként köszönti az embert és sietve ügyvédért küld, hogy megmentője javára megváltoztassa végrendeletét. Az embert, mint tökéletes szamaritánus az iránt érdeklődik, hogy hová tartott az illető, mert el akarja kísérni… és ráförmed az emberre.

Az Angyal nevetett.

– Jó, jó, tudom, cimbora. – Igen szelíden és megnyugtatóan beszélt, akárcsak eddig, de hangjában ott bujkált a kacagás. – De hidd el, tévedsz. Sie haben uns falsch verstanden. Verstehen Sie Esperanto? Azok a csúnya bácsik mind elmentek. Megmentettük az életét. Kebelbarátjai vagyunk. Freunde. Kamerad. Gott mit uns és így tovább…

Megtörtént már, hogy a német nyelvet valaki jobban beszélte. Maga az Angyal, aki hét német tájszólást tudott tökéletesen, ha kedve tartotta szívesen elismerte volna ezt a tényt. De azért feltette, hogy érthetően fejezte ki magát. Elég érthetően ahhoz, hogy egy átlagos halandó kifejezett ellenséges érzés nélkül közeledjék hozzá. S igazán nem szolgáltatott okot arra a válaszra, amelyet kapott.

Talán a kis ember idegeit cafrangokra tépte ez a kaland. Talán feje még mindig kábult volt az átélt ütlegek kínos emlékétől. Mindezt sohasem tudhatjuk meg. Csak annyi a biztos, hogy hihetetlenül ostobán viselkedett.

Gonosz kiáltással, mely egész arcát eltorzította, kirántotta karját az Angyal kezéből s mint valami vadmacska, kapott az Angyal szeme felé. És ez a mozdulat minden kétséget eloszlatott Simon Templar agyából.

– Csak ne oly gyorsan, Stanislaus – mondta az Angyal lassan.

Ügyesen kitért az éles körmök elől s nekiszorította a kis embert a korlátnak; de most Monty Hayward kezét érezte vállán.

– Ne haragudj, hogy zavarlak, öreg fiú – szólt Monty nyugodtan. – A te barátod az az ember ott?

Simon felnézett.

A Rennwegen, alig száz lépésnyire, egyenruhás férfi szaladt feléjük. Közben sípja szüntelenül visongott. Az Angyal hirtelen felfogta azoknak a vészjósló jeleknek jelentőségét, amelyek öntudatlanul suhantak át agyán, mialatt más dolgokkal volt elfoglalva. Tökéletesen megértette minden végzetes és messzire nyúló jelentőségüket s a következő másodpercben, vakmerő biztonsággal tudta, hogy mit kell tennie.

A Törvény bele akar avatkozni szórakozásába. E pillanatban lármásan caplat feléje nagy, lúdtalpas lábán, el akarja rontani mulatságát – amint a múltban már annyiszor megpróbálta. S most az egyszer súlyosabb és komolyabb ok van arra, hogy ezt a beavatkozást ne tűrje el, mint eddig bármikor. A felületes és gyenge képzeletű szemlélő talán nem látta volna ezeket az okokat – de az Angyal nagyon is tisztában volt velük. És Simon rájött, hogy ha eddig is bolond volt, ezentúl sem lesz józan.

A kis ember, mint valami megvadult angolna, oldalvást hajolt s az aktatáska, amelyet még mindig kétségbeesetten szorongatott jobb kezében, az Angyal feje felé lendült. Az Angyal pár centit hátrált, hogy elkerülje; aztán nyugodtan, csaknem szórakozottan állon vágta, úgy hogy elájult…

Majd szembefordult társaival és csöndesen mondta.

– Attól félek, összejövetelünket fel kell függesztenünk.

Lehajolt, galléron ragadta a kis embert és vállára vetette, mint valami szeneszsákot. Az aktatáska rövid láncon lógott le az emberke csuklójáról, az Angyal jobb kezével a táskát is megfogta. A lánc csöppet sem lepte meg, ezt is elfogadta, mint az általános probléma apró részletét, amelyet majd később elemezhet és illeszthet bele a mozaikképbe. Semmi kétség: ez őrültség. De olyan csodálatos egyszerűség van tébolyában, hogy csak egy hajszál választja el a zsenialitástól; s ilyen emberekből áll a kalandkeresők birodalma.

Az Angyal futás közben mosolygott.

Pontosan tudta, hogy mit tett. Körülbelül két perc és harminchét másodperc alatt oly súlyos károkat okozott tulajdon „Jó kisfiúságának”, hogy a Szent Bertalan éj, az örmények üldözése és a San Franciscó-i földrengés eltörpültek mellette. És ez csak a bevezetés. Most már nem fordulhat vissza. Szépen lesétált a törvénytisztelet és illedelem csúszós drótköteléről. Remekül érezte magát.

A híd végén megfogta Patrícia karját. Jobboldalt, amint ezt tudta, alacsony fal húzódott a folyó mentén. Túlsó oldalán keskeny párkány, ahol, ha nem is valami kényelmesen, de meg lehet kapaszkodni. Odamutatott.

– Ugorj, drágám.

A lány bólintott és szó nélkül átvetette magát. Simon hátba vágta Montyt.

– Viszontlátásra tíz perc múlva, öcskös – mormolta.

Könnyű terhével fürgén átugrott a falon s három hüvelyknyire a sziszegő víz fölött megkapaszkodott, míg Monty lépései elvesztek a távolban. Egy pillanattal később a rendőr szöges cipője lebotorkált a hídról és megállás nélkül tovább caplatott.

2.

Az egyenletes léptek eltávolodtak, amíg alig hallatszottak; s a rendőr sípjának éles sivítása is egészen elhalkult. A tájra ismét béke terült.

Az Angyal óvatosan átpillantott a korlát fölött s körülnézett. Sehol sem volt nyoma a siető rendőröknek, akiknek a rendőrsíp nyomában meg kellett volna érkezniük. Simon, aki tudta, hogy a legtöbb európai város lakói nem szívesen avatkoznak mások ügyeibe, nem érzett meglepetést, csak elégedettséget. Fürgén ismét átugrott a falon s kezét nyújtotta Patnek. A következő pillanatban a lány ott állt mellette és nyugodtan nézett rá.

– Mindig tudtam, hogy börtönbe való vagy – mondta. – S most azt hiszem, oda is kerülsz.

Az Angyal angyali ártatlansággal viszonozta tekintetét.

– Ugyan miért? – kérdezte. – Drága szívem – miért? Mi mást tehettünk volna? Logikánk elemi volt. A Törvény közeledett felénk s mi nem óhajtottunk a Törvénnyel találkozni. Ezért odébb álltunk. Stanislaus épp akkor kezdett érdekes lenni – még nem végeztünk vele. Tehát magunkkal hoztuk Stanislaust. Mi lehetne ennél egyszerűbb?

– Tisztességes emberek nem szoktak ilyesmit csinálni – szólt Patricia szelíden.

– Mi viszont megcsináltuk – szólt az Angyal.

A lány elindult mellette és az Angyal folytatta a beszélgetést.

– Stanislaus halhatatlan nevéről – mondta – a híres Doktor Stanislaus Leberwurst jut eszembe, akivel egyszer meg kellene ismerkedned. A hajóépítés problémáival foglalkozott. A mechanikának azt az eddig felderítetlen alapelvét használta fel, hogy a vonzás és taszítás egyenlő és ellentétes. Nyolcvan évi kutatás után olyan hajót tökéletesített, ahol a hajtóerőt egy gigászi tekercs itatópapiros képviselte. Ezt a papirost a hajó tatjáról óramű göngyölítette a vízbe. Az itatópapiros fölszívta a vizet és a víz fölszívta az itatópapirost, így aztán a hajó megindult és mozgott. Az ötletet a svájci haditengerészet el is fogadta, de később inkább idomított sós heringeket használtak.

Patrícia nevetett és belekarolt az Angyalba.

Ha ilyen hangulatban volt, senki sem vitatkozhatott Simon Templarral – a legkisebb árnyékot sem vethette ujjongó jókedvére. S ha a lány nem tudta volna, hogy ez lehetetlen, talán egy szót sem szól. De a férfi szemében ott táncolt a gúnyos tréfakedv, amelyet annyira szeretett s tudta, hogy ez mindig így lesz.

– Most hová megyünk? – kérdezte nyugodtan.

– A vén fogadóba – szólt az Angyal. – S ott fogjuk megvizsgálni Stanislaus magánéletét… Istenem, Pat – ha arra gondolok, milyen lett volna életünk, feltéve, hogy Stanislaust otthagyjuk… felforr a vérem. Hetek óta ő a legbájosabb napsugár, akit láttam. A világ minden kincséért sem veszíteném el.

Pat csak mosolygott. Ha meggondolja, voltaképpen nincs más választás. Ha az ember egy idegen városban sétál, karonfogva egy férfival, aki hátán egy teljesen idegen ember elrabolt, eszméletlen testét hordozza – egy férfival, aki ezt az idegent jobb híján Stanislausnak keresztelte – egy férfival, aki nyomát sem mutatja a bűntudatnak vagy izgalomnak emiatt – az ember, ha a nőnemhez tartozik, aligha viselkedhetik megfelelően. Legalábbis viselkedése aligha vívná ki egy lánynevelő-intézet igazgatónőjének elismerését.

Patrícia Holm sóhajtott.

Azon töprengett: van-e hatalom a világon, amely az Angyal hitét megrendíthetné saját külön őrangyalaiban; de maga az Angyal erre sose gondolt. Az egész úton – voltaképpen csak pár percig tartott, de a lány pár órának érezte – meg mert volna esküdni, hogy az Angyal fekete hajának egyetlen szálát sem rebbentette meg az aggodalom. Boldog volt. Kalandra számított. Ha egyáltalán gondolt a veszélyekre, oly vakító egyszerűséggel tette, amilyennel vezércsillagát követte a hasonló nehézségekben. Hazaviszi Stanislaust, s ha valakinek kifogása van ez ellen – Simon Templar szívesen küld koszorút az illető temetésére…

De senki sem tiltakozott. Innsbruck utcái megőrizték csöndjüket s kihaltak maradtak, még a rendőrsíp távoli sivítása is megszűnt. Simon ott állt a fal árnyékában, amely végcélja volt. Végignézett az elhagyott kis utcán.

– Ez az erény jutalma – jegyezte meg.

Stanislaus már ott is volt a fal tetején s az Angyal ismét lehajolt. Patrícia érezte, amint átfogja térdét s felemeli a levegőbe, mintha pehelykönnyű lenne. Alig telepedett le a falra, amikor az Angyal már ott volt mellette s a következő pillanatban leugrott a másik oldalra, mint valami nagy, szürke macska. A lány látta a sötétségben, amikor átlendítette lábát s fehér fogának villanása is látszott; önkéntelenül arra emlékeztetett, amikor épp így emelte át egy falon, első közös kalandjukban… S mély és tökéletes megelégedés töltötte el, amikor leugrott a férfi karjába. Simon könnyedén engedte le a földre. Hallotta boldog suttogását.

– Ugye, ez az igazi élet?

Fölöttük, jobboldalt, a Hotel Königshofnak, Tirol legelőkelőbb és legnagyobb szállodájának fekete tömege emelkedett. Tizenkét órával ezelőtt az Angyal ezt választotta ki főhadiszállásul. Hadvezéri gondossággal a földszinten választott lakosztályt, amelynek magas ablakai egyenesen a nagy kertre nyíltak; azzal csöppet sem törődött, hogy ilyen lakosztály nem volt több a szállodában s iszonyú sokba került.

– Eredj csak előre, drágám – suttogta az Angyal. – Én mindjárt követlek Stanislaus-szal.

A lány elindult, bizonytalanul botorkált a virágágyak között, de Simon mindjárt mellette termett és tökéletes biztonsággal vezette. Nappalijuk ablakai már nyitva voltak, az Angyal egyenesen rátalált. Bent a szobában Patrícia hallotta, amint ajtó nyílik; s amikor megtalálta és meggyújtotta a villanyt, a szoba üres volt.

Simon most visszajött a hálószobából, becsukta maga mögött az ajtót és szemrehányóan nézett a lányra.

– Pat, hát erre tanítottalak? Az egész világnak be akarsz mutatkozni?

Összehúzta a függönyöket, aztán megfordult s a lány bűnbánó bocsánatkérését elfújta könnyű nevetésével.

– Ennek ellenére – jegyezte meg nyugodtan –, jobb túlzottan óvatosnak, mint túlzottan optimistának lenni. – Megint mosolygott s átölelte a lány vállát. – S most mit szólnál egy cigarettához?

Elővette tárcáját és belesüppedt egy karosszékbe. Patrícia odaült a szék karfájára.

– Stanislaust a hálószobában hagytad?

Simon bólintott.

– Igen. Bemehetsz s adhatsz neki egy altató csókot – bár magától is szép mélyen alszik. Odaláncoltam az ágyhoz s szép álmokat kívántam neki, amíg elhatározzuk, hogy mit csinálunk vele.

– S mi történik, ha felébred és ordítozni kezd?

Az Angyal hosszú füstkarikát eresztett a levegőbe.

– Stanislaus nem fog ordítozni – mondta. – Ez az egyetlen dolog, amit Stanislaus biztosan nem tesz majd, ha felébred. Néhány fojtott nyifogás tán kitör belőle, de ennél több aligha. Mostanában sokat gondolkoztam Stanislauson s hajlandó vagyok fogadást kötni: az általa előidézett lárma legfeljebb arra lesz alkalmas, hogy egy trappista kolostor sakkversenyéről felvett film zörejeit képviselje. Ezt elhiheted nekem.

A lakosztály ajtaján kopogtak. Az Angyal órájára nézett, felállt s átsétált a szobán. Öt perc múlva három – éppen harmincöt perce annak, hogy a vendéglőből elindultak egy kis éjjeli sétára lefekvés előtt. Az éjszaka eseményei csöppet sem hasonlítottak holmi lassított filmre. Pedig ha Simon Templar tudja, hogy mennyi kaland és izgalom költözik ifjú életébe, mielőtt végképp befejezte volna a ma éjszaka kezdett munkát, talán még ő is tétovázott volna. Ez lehetséges. Még talán ő is tétovázott volna. Legalább is annyi ideig, amíg megfésüli haját s tiszta inget vesz fel.

De mindezt nem sejtette. Három hüvelyknyire kinyitotta az ajtót, megvizsgálta azt a kellemesen ismerős arcot, amelynek közepén Monty Hayward rövidre nyírt bajusza foglalt helyet, aztán behúzta barátját a szobába. Óvatosan helyretolta a reteszt s visszaandalgott a nappaliba.

– Huj-huj, seregem! – mormolta jókedvűen. – Nos, hogy érezzük magunkat a kis testedzés után?

– Nem óhajtok veled beszélni – mondta Monty. – Illetlen kisfiú vagy.

Az Angyal gúnyosan húzta fel szemöldökét.

– Monty Capone Hayward most beszámol tizenötödik századbeli rágógumi gyűjteményéről – kezdte. – „Engem a politika és a hasonló marhaságok nem érdekelnek” – mondja Monty Capone. „Számomra csak a művészet a fontos. Miért nem hagynak békén ezzel a szeszcsempészettel?”

Monty nevetett, egyik kezével az Angyal cigarettatárcájába nyúlt, a másikkal szódát fröccsentett whiskys poharába.

– No persze. Viszont – ez a dolog illik hozzád, öreg fiú, minthogy ezt választottad mesterségedül: de miért ugrattál engem is bele?

– Drága fiam, úgy gondoltam, jót tesz a májadnak. Amellett roppant gyorsan tudsz szaladni – és tested súlypontjában van valami festői, amikor…

Monty hozzávágott egy párnát s aztán leült a szék karfájára, amelyben most Patrícia foglalt helyet.

– És te eltűröd, hogy ilyesmit csináljon, Pat? – kérdezte.

– Milyesmit? – kérdezte a lány nem épp helyes nyelvtani érzékkel, de ártatlanul.

– Hát… tisztességes lapszerkesztőket verekedésekbe, emberrablásba és hasonló dolgokba taszít. Nem vetted észre, mit művelt egész éjszaka? Beledobálja az embereket a folyóba – az utcán felszed valakit és elszalad vele – eltűri, hogy a cimboráit pogány rendőrök üldözzék végig egész Európán, miközben ő szépen elbújik – s most itt áll, olyan boldogan, mint valami vizsla, amely új bolhát talált és nem kér bocsánatot. Hát te tűröd ezt a viselkedést?

– Tűröm – szólt Patricia békésen.

Az Angyal poharat vett kezébe és felült az asztalra. Csókot dobott Patríciának és töprengve nézett Monty Haywardre.

– Komolyan, öreg fiú – mondta –, nagy hálával tartozunk neked. Hősiesen álltad meg a helyedet – mintha már az óvodában erre neveltek volna. De borzasztóan sajnálom, ha úgy érzed, hogy ez nem neked való. Nincs ember a világon, akit oly szívesen választanék társnak egy kis rendes szórakozásban, de ha a családi tűzhely és nagymamád jó véleménye szólít…

Monty leverte cigarettájának hamuját.

– Nem a tűzhely és a nagymama, te marha – hanem a Consolidated Press világügynöksége. Ahogy a vacsoránál elmondtam, két nap alatt egy heti munkát végeztem. Ilyen formán rászolgáltam öt napi pihenőre. De ezzel nem sokat érek, ha öt nap múlva tizenöt évi börtönbüntetésemet kezdem majd valamilyen német fegyházban… Egyébként mi történt Stanislaus-szal?

Simon a hálószoba felé bökött.

– Félretettem az útból. Ha magához tér, sok mindent meg kell majd világosítania. Rád vártam, addig nem akartam élesztgetni, hogy te is része lehess az izgatott közönségnek. – Felállt és eloltotta cigarettáját. – S a jelenlegi körülmények közt, Monty, ezt ajánlom következő műsorszámnak. Meghallgatjuk Stanislaust s aztán jobban értjük majd, hogy miről van ebben a néma játékban szó.

Monty bólintott.

– Nagyon helyes ötlet – mondta.

Az Angyal odament az ajtóhoz és kinyitotta. Alig tett két lépést, amikor hideg levegő jeges árama csapta meg arcát; s amikor szeme megszokta a sötétséget, látta a csillagfényes téglalapot, ahol az ablak volt. Nesztelenül lépett hátra s keze Monty ujjaira tapadt, aki már a villanykapcsolót érintette.

– Várj egy pillanatig, öreg fiú – mondta csöndesen. – Pat is ezt a hibát követte el.

Beleveszett a sötétségbe; s kis idő múlva Monty fémes kattanást hallott s az Angyal alakját látta az ablak keretében. Simon óvatosan csukta be az ablakot – és Simon nagyon jól tudta, hogy ez az ablak zárva volt, amikor Stanislaust elhelyezte az ágyon és odaláncolta az ágy lábához. De az Angyal teljesen nyugodt volt. Összehúzta a függönyöket és megfordult; hangja csöndesen szólt a sötétben.

– Az ötlet igen helyes volt, Monty – nagyon helyes – szólt. – Csak kicsit elkéstünk vele. Most már meggyújthatod a villanyt.

A fény hirtelen árasztotta el a szobát. A fényár elöntötte a mélyzöld függönyöket, a drága szőnyeget, fehéren csillant a faragott tölgyfa ágy makulátlan vásznán. A hófehérség közepén a kis ember furcsa mód feketének és torznak látszott.

Ingének véres selyméből egy tőr elefántcsont nyele állt ki s tágra nyílt szeme meredt volt. Amikor rápillantottak, jobb keze lejjebb csúszott az ágy oldalán, és az aktatáska, amely csuklójáról lógott le, tompa koppanással esett a földre.